Mivel a lányok múlt hét második felét itthon töltötték enyhe lázzal, orrfolyással így már nagyon vártam, hogy hétfő legyen és végre egy kis csend is legyen ebben a házban. Határidős munka miatt amúgy is több a súrlódás, hát még ha a gyerekek is tesznek rá egy lapáttal. Ráhelnek mostanában rengeteg a mondanivalója, vagy inkább csak jártatja a száját, bizonyára életkori sajátosság. Mirjam könnyen elsírja magát, de nem tudja megmondani miért, Ármin meg a határokat feszegeti, vajon meddig lehet húzni anélkül, hogy a szülei kiakadnának...
Tisztában vagyok azzal, hogy ahogy nőnek ez még fokozódni fog, de bízom benne, hogy kapnak annyi szeretetet, odafigyelést, hogy akkor is megtaláljuk hozzájuk az utat.
Ebben a napsütésben felmentem egy kicsit a dombra a kutyákkal és ilyenkor mindig megállapítom, hogy csodálatos helyen élünk. Belátni a fél falut, a többit azért nem mert a dombok eltakarják, másnak autóznia, kirándulnia kell, hogy ilyet láthasson nekem meg csak a kertünk végébe kell elsétálnom.
Mikor kiköltöztünk évekig minden áldott nap felsétáltunk, ha esett, ha fújt mi mentünk, hogy lenézhessünk. Mentünk a gyerekekkel, mentünk a kutyákkal, mentünk csak ketten kézen fogva. Péter mosolygott rajtam amikor pocakos voltam, mert ahogy nőtt a pocak a lakójával együtt annál többször kellett megpihenni út közben, aztán mikor már közeledett az idő annyira, hogy a pocak lejjebb ereszkedjen, akkor fel tudtam menni egy szuszra :). Menet közben voltak úgymond kapaszkodó fák, Péter úgy metszette meg nekem a fákat, hogy hagyott rajtuk kapaszkodó csonkokat, ha kell tudjon ez is segíteni.
Mindenkinek mosolygós hetet kívánok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése